Ide valami jó ráhangoló bevezetés jönne,hogy ha nem lennék annyira mindfuck, akkor képes lennék valami olyat írni ami publikus, és 50-edszeri átírásra sem gondolnám, hogy a kedves olvasó azt gondolná ezt a bekezdést olvasva, hogy hülye vagyok. Pedig csak a fentebb említett filmet néztem meg. Crazy.
Az eredeti könyv szerzője Hunter S. Thompson volt, akivel azért érdemes közelebbről is megismerkedni, nem semmi a fazon. A filmet pedig Terry Gilliam-nek köszönhetjük, Johnny Deppnek (aki jó barátságot ápolt Thompson-nal) Benicio Del Toro-nak valamint sok más nagyszerű szinésznek (Cameron Diaz, Christina Ricci), akik saját bevallásuk szerint szintén a mű és vagy Thompson személyes hatására vállalták el a szerepet.
Szal tényleg van benne valami... de azért leszögezném, hogy teljesen megértem azokat akik semmit nem látnak a filmben, sőt kifejezetten unalmasnak tartják, más hangulatban valószínűleg nekem sem tetszett volna ennyire.
A történet, hogy Raoul Duke (Depp), az "újságírás doktora", és ügyvédje Dr. Gonzo (Del Toro) Las Vegasba mennek pár napra dolgozni. De úgy ahogy ők szoktak, rendesen felpakolva mindenféle drogokkal. Feltett szándékuk, hogy most még a rettegett étert! is kipróbálják. A film varázsa éppen abban van ahogy az egészet Duke bedrogozott elméjén át látjuk, és azokon a bizonyos mesteri kommentjein amit egy-egy tisztább pillanatában böfög a nézők felé.
A lényeg pedig benne van a címben, (de nem a magyarban!), ugyanis a loathing nem reszketést jelent. Sokkal inkább megvetést, undort. Duke lelke (drogos mivolta) ugyanis éppen ebben keresendő. A hagyományos világ iránti félelme és megvetése kényszeríti ki magatartását, sikeresen mégpedig, ugyanis tényleg megteremti saját világát, amit ő maga rendez kedve szerint. Bár a világ többi része is elindult a '60-as években, de az csupán kósza illúzió volt, hogy nekik is sikerülhet... hmmm... váó...